Miért utam, ha elcsábít annyi vész,
kísért a szenvedély, a láz?
Ne engedd, ó jöjj Uram,
gyengeségemben nyújtsd parolád!
Simítsd halántékomra bölcs igéd!
Vedd el gyötrelmem, csendesítsd testem,
lelkemet szánjad óvni még!
A bűn, az édes tévelygés leránt.
Csábos szókkal int-elhárítanám,
ha tudnám, ez mind az ördögé...
Látod az Angyalt, ki véled dacban él?
Kit ő elveszejt, sosem szánja azt,
akár hű pásztor, vagy egyszerű paraszt.
Vajh kedves az, mit néked áldozom,
ha az oltáron vérem csordul keveredve...
Váltanád meg lelkemet, Te isteni bárány!