Ha árnyak settenkednek alkonyatban
aszúsodó tőkék közt bújva meg
s a vázra futott indák íze pattan
a méla csendben, mint tüzérlöveg,
ha avar ritkás szürke füstje égbe
gomolyog fel lobbanó láng közül
s húz be a ház, vágyunk a melegségre,
mert az élet kint s bent megcsendesül,
akkor van legfőbb ideje a múltból
felsejlő árnyakat megölelni,
avagy végképp elzavarni magunktól,
s emlékük terhét vállunkról levenni.
A misztérium pompás arany éke
bársony, bűnbánó leplekkel befed,
gyertyák és mécsek, füstölők ködébe
zárja a dúlt lelkiismeretet,
s a megelevenedett temetőben
reszkető mécslángok békítenek
magunkkal s árnyainkkal ez időben,
hogy lakjaikba visszatérjenek.
Mi árnyak voltunk, árnyak leszünk újra,
ha van körforgás, újjászületés.
S hogy ki örül majd jöttünknek, ki tudja?
Tán maroknyian … ám az sem kevés…!