Nem a szél sétál az erdőben,
nem is a falevelek a hegycsúcsokon,
hanem a végtelen kékből a csillagok,
a csillagos zsoltárok patakozva esnek.
Látom: a kék fátylában
a könnyű felhőket a magas égben.
Egy mutatkozó áldott látomást,
ki gyermekét viszi - az áldást -, oly szépen.
Mikor a világ keresztre feszítteti,
és viszi azt, ki feltámadott,
menj Jézus, és aludj kint
a tövis bokor alatt, mert az ember elhagyott.
Észrevéve egy száműzöttet,
szomorúan felé megyek.
Jaj, vajon nem az, aki a kenetet kapta,
és oly görcsösen támaszkodik botjára.
Meglehet, hogy abban a pillanatban
elmegyek mellette, és nem fogom látni
az Angyalt a fűben, a fenyőfák közt,
- A Megváltót, ki éhesen fog ott állni -.