Radmila Markovity
Anyám: én itt vagyok
Üres házam, szobám,
vakok az ablakok,
borúba burkolózott a tél-elő,
csalfa játékot űzve az ősszel,
még mindég lógnak november végén
fonnyadt falevelek, a többit
elvitte a levél-sintér az űrbe.
Elhagyatottnak hittem minden
léptem előtti sáros utam,
de vállon ragadott féltően
mennydörgős szív-hang:
anyám: én itt vagyok.
Nem ültetlek két térdemre,
mint parányi emberkét
réges-régen
ahogy tetted
szombat este,
halkítva tomboló
erőmmel nem bíró
jó kedvem.
Énekelted:
gyiha, gyiha
négy lábacska
mind a négyből
lesz lovacska,
elvisznek majd messzire
ágyadnak közepére.
Hoppsz!
Felidézte ifjú voltom,
amikor még
tervezgettem,
reménykedtem,
azon jókat nevetgéltem:
öreg bezzeg sosem leszek,
csak az éveim fogynak majd előttem,
csak az éveim sokasodnak majd mögöttem,
az élet rendjére nem gondoltam,
fejemben izgalmas utazások táncoltak.
Beváltottam apró pénzre
álmodozó ifjú lelkem, a
téllel csalfa játékot most űzök,
örökzöld fenyőm tűlevelén
láthatatlan a távoli fehér.