Forogva hullanak a falevelek,
szétfoszolva a tó vizébe esnek,
mint rézvörös lepkesereg repülnek,
haláltusájuk egy csillagra verődik - vergődnek -,
Úgy szeretem ezt az estét,
közel érzem a szívemhez,
a fűz pendelye alatt a szél
ágait a vállamig emeli, ütöget és mesél.
Ennyire éber nem voltam még soha,
nem hallottam mit mond a testem,
oly jó a meghajolt fűz alatt
a piros tó felszínén lebegjen megtört fényem.
Mosolyogva, jó lenne a széna közt is,
szám szélében szalmaszállal, és a Hold a szememben ...
Hol vagy te egyszerű örömöm, és jókedv
a sok szeretetben nem kéne már semmi sem.