Múltat sirat a fásult most
a jövőt fedi fátylas titok.
Hiába jönnek bíbor alkonyok,
ha szívembe vágyat
fényük már nem lop.
Merengek múlt emlékeken
fehér a csend a lelkemen,
csipkéje alatt percnyi töredék
mit meghagyott nekem a Lét.
A felderengő boldog pillanat
a futó idővel mindig elszaladt.
Bár igézne tavaszt már a Nap,
s a tócsák tükrében nézve magam,
visszaidézném forró nyaram.