Te vagy a nyáridőn a hó,
a nincsbe bújt jelenvaló,
te vagy a sikló vízfodor,
a szomjas hordónak a bor,
a vég a minden kezdetén,
a harangszó a nap delén,
az égbolt hajlatán a fény,
a kék, irdatlan tetején,
olyan vagy, mint a szín, a szó,
nem fösthető, nem írható,
s az ember almaként terem
szerelmes lélegzeteden,
a minden, meg a semmi vagy,
a lélek, értelem – az agy,
ott kezdődsz, ahol verssorom
túlér a papírlapomon,
s amikor lelkembe lopod
a kölcsönadott mondatot,
az égig érő húrokon
a te csöndedet dúdolom,
te vagy az idő meg a tér,
ahova minden visszatér
te vagy a gyönge, az erő,
mi élttel, holttal mérhető,
ki úgy etet, hogy enni kér,
keringsz, mint testemben a vér,
te vagy a csönd a dallamon,
a vésőnyom a szobrokon,
s mint sorok végein a rím,
ott lógsz a felhők szélein,
s mint aki élni, halni hagy,
iszonyú óriási vagy,
s mint csillagok között a nyom,
itt araszolsz az ujjamon,
te vagy az óceán nekem,
meg belélegzett porszemem,
te ültetsz fákat földemen,
hol minden nyelven megterem
a két szóba gyűrt végtelen,
jaj, Istenem, jaj, Istenem!