H.Gábor Erzsébet
Alázat
Ha megmozdul az ismerős
érzés benned, az oly erős,
hogy ellenállni nem lehet,
s már készíted a tollhegyet,
hogy hószín lapra rójon az,
magvas szavakból jó sokat,
míg tüzed lángja nem lohad.
S ha verset írni hív a nap,
betűvetőként szolga vagy,
saját rabod lész, láncokon -
éget a lázad száz fokon,
gyönyörű poklod szétrepeszt,
a szó a vérted, fegyvered.
Alázat ez! - csak így lehet!
Ma ömlik, szinte parttalan,
a gondolatnak arca van,
s a sorok árka megtelik -
kottákat írnál reggelig!
A hangok élni kezdenek,
dallam simítja lelkedet,
a rímek ringva csengenek.
Az ujjad zsibbad, ellilul,
naplázad lassan elcsitul;
s ha kész a vers, a mű, a dal -
nem számít, hogyha dűl a fal!
csak az a perc, a pillanat,
mi szárnyra kapva elragad;
az mind tiéd, az megmarad.
2015.04.07.