Őskori vérünk lombok boldog vándora volt,
földre leszállva is így vitte a törzsi öröm?
S jogrend volt-e a ködbe vesző ösvény mocsarán?
Nem, hisz az ösztön uralt, Darwini emberiség.
Fázott, éhe igázta, haladt az időben elő,
végzete nyers, vad erő, hullt bele agg, csecsemő.
Rút, babonás hiedelme az ész kertjébe tiport,
vérbe borult a világ, népeket írt hite át.
Állati sorból, embert, mely kiemelte: az ész
fellegen élt: hisz a test vágyait tette elébb.
Célja a hús örömét, a vagyont halmozni, akár
félresöpörve szelíd, csillagon álmodozót.
Csontját kényelem elpuhitotta, erőszak a húst
törte meg; arcra borult, hajlott a szálfa gerinc.
Pusztul az édeni Föld, acsarognak a népek erőt,
nincs közös elv, akarat, álom a holnapi nap.
Telnek az évek, a századok egyre, de mégse lehet
képes a tiszta erény győzni hamis hazugon?
Rút a középszer, a lúd mégis győz nagy malacon...
Jő - e aranykorod, ó, tévutas emberiség?
Lát-e a nemzetek érdeke méltó egybeszövést,
s rendel-e bölcs vezetés kényszerű összefogást?
Vagy botorul tán gömbünk mindez végzete lesz,
s szertefutó utakat, Bummot is aktivizál?