Az üres szobádban csak a zongora áll,
már a pókháló és az emlékek közt hál.
Tér-idő korlát határolta életed,
de Te most kiléptél.. és ott maradt a csend,
hol a tér és az idő szűnős-szüntelen.
Az életed e világi szimfóniája véget ért,
a szeretet, a kellem, a báj, a harc, a baj és a jaj,
a sok-sok érzés, a sok-sok emlék ismét a mennybe tért.
Csend honol itt is a zord földi lakban,
néma zongorád mellett itt a hallban.
Csak a hangját hallom még, ...az agyamban...
Ezalatt a hangszered szobádban ég a vágyban,
hogy az unokáid játszanak rajta majd párban.
És Te fentről nézed őket -az időtlenségből
miként szól rajta a muzsika, a tehetségtől.
A lelked a lelkükkel összeolvad,
és a zene lesz az átjáró-fonat.
Szőke Zsuzsanna, 2014. novembere