Песня о судьбе
Куда ни втисну душу я, куда себя ни дену,
За мною пес - Судьба моя, беспомощна, больна.
Я гнал ее каменьями, но жмется пес к колену -
Глядит, глаза безумные, и с языка - слюна.
Морока мне с нею -
Я оком грустнею,
Я ликом тускнею
И чревом урчу,
Нутром коченею,
А горлом немею, -
И жить не умею,
И петь не хочу!
Неужто старею?
Пойти к палачу?..
Пусть вздернет скорее,
А я заплачу.
Я зарекался столько раз, что на Судьбу я плюну,
Но жаль ее, голодную, - ласкается, дрожит, -
Я стал тогда из жалости подкармливать Фортуну -
Она, когда насытится, всегда подолгу спит.
Тогда я гуляю,
Петляю, вихляю,
И ваньку валяю
И небо копчу.
Но пса охраняю,
Сам вою, сам лаю -
О чем пожелаю,
Когда захочу.
Когда постарею,
Пойду к палачу, -
Пусть вздернет скорее,
А я заплачу.
Бывают дни, когда я голову в такое пекло всуну,
Что и Судьба попятится, испуганна, бледна, -
Я как-то влил стакан вина для храбрости в Фортуну -
С тех пор ни дня без стакана́, еще ворчит она:
«Закуски - ни корки!
Мол, я бы в Нью-Йорке
Ходила бы в норке,
Носила б парчу!..»
Я ноги - в опорки,
Судьбу - на закорки, -
И в гору, и с горки
Пьянчугу влачу.
Я не постарею -
Пойду к палачу, -
Пусть вздернет скорее,
А я заплачу.
Однажды пере-перелил Судьбе я ненароком -
Пошла, родимая, вразнос и изменила лик, -
Хамила, безобразила и обернулась Роком, -
И, сзади прыгнув на меня, схватила за кадык.
Мне тяжко под нею,
Уже я бледнею,
Уже сатанею,
Кричу на бегу:
«Не надо за шею!
Не надо за шею!
Не надо за шею, -
Я петь не смогу!»
Судьбу, коль сумею,
Снесу к палачу -
Пусть вздернет на рею,
А я заплачу!
1976
_______________________________________________
DAL A SORSRÓL
A lelkem és saját magam akárhová is rejtem,
Egy eb folyvást nyomon követ: a Sorsom ő – beteg…
A térdemhez törleszkedik, bár kővel elkergettem,
Csak néz, szemében téboly ül, a nyála is csepeg.
Nyűgöm ez az állat –
Szememben a bánat,
Arcom el-elsápad,
Testem is dohog,
Gyomromban görcs támad,
Elnémítja számat,
Élnem is utálat,
Dalt sem akarok!
Öregszem? Így volna?
Hóhérhoz vigyem?..
Húzza csak karóba,
Én megfizetem.
Köpök reája egy nagyot, ezt megfogadtam sokszor,
De szánom őt, az éheset – csak reszket, hízeleg.
Etetni kezdtem Fortunát én akkor szánalomból,
Ha jóllakik, alszik soká, ez mindig így esett.
Akkor vígan élek,
Csavargok, nem kérek,
Mindig nevetgélek,
Lopom a napot.
De ebet is védek,
Ugatni sem félek,
S azt ugatom én meg,
Mit csak akarok.
Majd öregkoromra
Hóhérhoz megyek, –
Húzza csak karóba,
Én meg fizetek.
Olyan pokolba dugdosom a fejem néhanapján,
Hogy Sorsom félve sápad el, és hátrahőköl ott.
Egyszer kínáltam Fortunát meg borral, bátorítván,
Azóta mindennap vedel, és nékem még morog:
„Enni hozzá hol van?
Bezzeg én New Yorkban
Járkálnék cobolyban,
Selymet hordanék!..”
Sorsom odahagytam,
Nekirugaszkodtam,
S hegyről-hegyre vontam,
Húztam részegét.
Nem jutok vén korba,
Hóhérhoz megyek –
Húzza csak karóba,
Én meg fizetek.
A Sorsnak egyszer túl sokat töltöttem – árt a lőre! –,
Elváltozott az arca is, ment szerte ingatag,
Goromba volt és szemtelen, majd Végzet lett belőle,
Reám ugrott hátam mögül, elkapva torkomat.
Rám nehezül – kész rém! –,
Elszorul a gégém,
Bősz leszek a végén,
S futva ordítok:
„Hagyd a torkom békén,
Hagyd a torkom békén,
Hagyd a torkom békén,
Dalt így nem tudok!”
Sorsom, ha tudom, ma
Hóhérhoz viszem –
Húzza csak karóba,
Én megfizetem!
* * * * *