H.Gábor Erzsébet
Karistos kaktusz
Karistos kaktusz lettem én,
tüskéim szúró fegyverek,
vakablak nyirkos rejtekén,
magamtól félve rettegek.
Nem rég még napfény járt nekem -
naponta kaptam friss vizet,
sebet sem ejtett tű kezem,
ragyogva nyíltam - volt kinek.
Aztán egy nap a kis szoba,
bódító illattal lett tele,
azóta sorsom mostoha,
nem törődnek már csak „vele”.
Hiába mondtam - szomjazom!
Száradt a testem, s lelkem is,
nem jutott jó szó - fájt nagyon,
vágytam egy csöppnyi emberit.
Régóta nincs már ott helyem;
vakablak nyirkos rejtekén
tél dere ül a szívemen,
magányos kaktusz lettem én.
Karácsony van, kinn szél kaszál.
Virágot bont a bánatom -
akár az égő gyertyaszál!
Meghalni vágyom, fáj nagyon.
2015.04.28.