„Égi csikón léptet a nyár”,
hinti hevét, míg hazajár.
Búzakalász szőke haján,
illateső hull kacaján.
Szembogarát búzavirág
kék tükörén festheti át,
pírja pipacs, lába nyomán
monda virít, szájhagyomány.
Várja a tél, megy haza már,
talpa alatt ring a határ,
fátyolba font napsugarak
rá takarót hullajtanak.
Párja, az ősz, fejti borát;
csurran a must, víg a barát,
s míg öreg tél színeket zár,
„tarka idő szőttese száll”.
(Idézőjelben Weöres Sándor sorai)