Belehalkulva a szerelemcsendbe,
utam kijártam hozzád.
Sietve jöttem. Felderengve
viaszos-sápadt lángnak,
fényt adni az éjszakának,
marin folyású nyílt vizeknek selymet,
nyugalmat a hegynek, álmokat az
elmerengő szemnek...
Mézvirágot szedtem, úgy jöttem.
Nap fakasztott dalra szürke ködben.
Elmaradtak az árnyak is mind,
semmivé váltak mögöttem.
Szarvasok szemével láttam,
megsimogattak a haragos-zöldek.
Csikófakasztó mámor szökkent,
nyíltak a jámbor földek, s engedtek
csodálni ezernyi titkot...
Szélben tobzódtak százszor-szép virágok
lélekbe íródó bájjal, cseppentve itt-ott
nektárt, oltani éhet, űzve lázat, szomjat.
Beleszülettem a fénybe újra,
csiklandani lelkekbe bújva,
hogy erőre kapjon az öröm,
s dalra fakasszon, át, minden ködön.
Majd sebesen szeplőkké váltam
a nyári felhők forgatagában,
mint elfutó barikák, szárnyhullajtó galambok,
mosollyá szélesedő dunyhaarcok...
Kisimult a nyílt-tükör-üveg ég ,
szeme tiszta lett, csillogó türkiz, majd tintakék.
Végül megérkeztem, bár sokáig tartott...