Álmatlanul fekszem ágyamban,
a sok nyűg fejemben kalapál.
Lelkem igaz szóért kiabál.
Világ kínjai az agyamban...
Néha már nem hiszek magamban,
a sok feladat csak zakatol,
fogaskerék lassan araszol,
az olajozatlan szakaszban...
Amihez az ember hozzányúl,
ott porszem kerül gépezetbe,
s hamis cél álszent képzeletbe...
Mindenbe csak beleköp s földúl!
Miért pusztít... hiszen önmaga
is veszélybe kerül, ész nélkül?!
Földanya meddig lát vendégül?
És árad a szenny börtönszaga...
Csak álmatlanul,hányingerrel
hánykolódom tovább ágyamban...
Bízván a frissen nőtt ágakban
felkelek... friss, szabad esővel...
Szőke Zsuzsanna, 2015. 05. 03.