H.Gábor Erzsébet
Örökre
Ha majd a tél mesél nekünk,
szorítva vén, öreg kezünk,
ülünk a kandalló előtt,
merengve álmos délelőtt.
Hajunk ezüstös színt ragyog -
melletted ott is én vagyok,
ringat a langyos kis szoba,
emlékek pelyhe hull oda.
Ha majd a szívünk megpihen,
nem gyötör minket semmi sem,
hallgatunk - néma lesz a szó,
odakinn fényt szitál a hó.
Tudod, a nyár az bennünk él,
utunkon végig elkísér,
fakul, de mindig megmarad
a legszebb életpillanat.
Ne félj, hogy elveszítlek én!
Itt élsz a szívem rejtekén,
s vigyázok úgy, ahogy te rám -
szerelmünk égi óceán.
Meglásd, egy téli délelőtt,
ülünk a rőzsetűz előtt,
lelkünkből egyet alkotunk,
s örökre összetartozunk.
2015.05.06.