MÚgy vagyok, mint a falevél,
amibe belekap a szél,
sohase tudja, hova ér,
sohase tudja, meddig él,
zöld, sárga, barna, bodros él,
de négy évszakba belefér,
és rázza ősz és tépi tél
az útszakaszok véginél.
Az erezetén nincs harag,
zöldül, meg barnul rá a nap,
nem bánt füvet, se bokrokat,
és jót is rosszat is fogad,
töpörödik és meglohad,
de őrzi úgy a ráncokat,
mint köveket a lenyomat,
mint suhángot a markolat.
Micsoda gyönyörű mise,
nincs időm szólni-gyónni se,
betörök zizegésibe,
a nagy fa rezdülésibe,
s kitárulkozik résnyire,
egy szusszant lélegzésnyire,
mesél, úgy él, mint senki se,
bár lelke nincs nyolc grammnyi se.
Friss zöldje örömmel teli,
a kedvét szétterengeti,
egy ág hegyére ülteti,
s kis rezdüléssel kelleti,
hogy mennyi napfény illeti,
míg szerelemmel lesz teli,
már száz fa lombja kergeti,
de egész erdő kell neki.