Közöny jégtorlaszán megtörnek az álmok,
csupán semmibe tűnő ábrándfoszlányok.
Bántó szókristályok most ott lebegnek,
szobám falai között tanyát vernek,
lelkem zugaiban visszhangra lelnek.
Míg a csend kútjában alámerülnek,
agysejtjeimmel álnokul vegyülnek.
Gondolataim fürkészve kérdeznek,
szívdobbanások lüktetve kérlelnek,
képtelen előérzetek mérgeznek.
Valahol mélyen ádázul szunnyadnak,
sósavként gennyedző sebeket marnak.
Végzet koppintására fölserkennek,
ereimben vágtatva keringenek,
mint rubinba ágyazott üvegszemek.
Csak suttogás lelkem esengő imája,
tétova reményem halovány csirája.
Abból mi a kárhozatban megmaradt,
kutatva egybecsomózni megszakadt,
élet zűrjében veszett sorsfonalat.