Fényes csillagokon szemem legeltetem,
mint mágnes vonz az égi végtelen.
Míg kerengve forgok földi létemben,
életem értelmén el- elmélkedem.
Létszekerem göröngyös utakon halad,
egy váratlan pillanat, s végleg elakad.
Gyötröm agyam egy talányos kérdéssel,
választ váró sóhajom Istenhez nem ér el.
Viasz szárnyon szállok a végtelenbe,
repülnék a fénybe, mint kerge lepke.
Valamibe kapaszkodnék vakuló reménnyel,
talán majd a halál egyesít a fénnyel.
Bár a csillagok is meghalnak egyszer,
az anyag is csak átalakul nem vész el.
Hitemben ringatom magam ezerszer,
lelkem örök, Én nem pusztulok el