Amikor, utoljára nálam voltál,
izzott a levegő közöttünk,
egymással szemben ültünk
éreztem, hogy egymást szeretjük.
A szobába mentél, magadhoz hívtál,
szorosan átöleltél, forrón megcsókoltál
és kifulladásig csókoltál, de menned kellett
szomorúan elbúcsúztál, elköszöntél, indultál.
Másnap, jött a telefon, hogy mindenkivel
aki otthon volt, szakítottál, mindent elmondtál,
hogy csak engem tudsz szeretni, velem élni,
kértél, hogy keressek lakást, nem akarsz várni.
Azután, nem történt semmi, néha írtál,
beszélgettünk, csókokat küldtél, de nem jöttél.
már lakás is volt, ahogy kérted, találtam
olyan szépet, amilyet nekem mondtál.
Hosszú unszolásomra elmondtad, hogy
milyen volt a visszhang, hát elhiszem,
nem lehetett kellemes, mindenki nevetett
hogy most bolondult meg, szerelmes az ember.
Olyan emberek voltak akik kinevettek,
akiktől menekülni szerettél volna onnan,
mert nem szerettek, csak a pénzed kellett.
Mindent kifacsartak Belőled. de hagytad.
Most már az idő elszállt felettünk,
az izzó levegőt elvitte egy forgószél tőlünk,
azóta is egymásért sóvárgunk, míg élünk,
de vannak még csodák, azért remélünk.