Szonettkoszorú
(PÓLUSOK HARCA)
1.
A jó és a rossz kézen fogva jár,
Vígságra bánat, kavargó sarki fény,
Pólusok karnisán csüngő vak remény,
Mely rőt függönyén kék eget talál.
A nyíló résen szállj át vágymadár,
Röpülj öröklét isteni képzetén,
Hidd, hogy szeretni a legszentebb erény,
S gyűlölni nem más mint kódolt halál.
Induljunk hát a létezés útjain,
Kísérjen öröm és néha néma kín.
Ám ha összezavar bábeli zsivaj,
Értenünk kell, hogy a jó és a rossz
Harmonizál. Így épül a kozmosz.
Frigyükön sarjad ezernyi földi faj
2.
Frigyükön sarjad ezernyi földi faj,
Fészket rakva minden kis szegletre,
Fennmaradásuk ösztönös terve:
Ölni kell annak aki élni akar.
Süvíthet orkán, elmoshat zivatar,
Zúdulhat láva hűs tengerekbe,
Harcra ébred bolygónk minden sejtje
Újra és újra, még ha bele is hal.
Így készül jövőnk büszke Déva vára,
Áldozatok könnye fröccsen falára,
És hiába kísér tettet ősi jaj,
Új lét születik véres cseppeken,
Forog a színpad dúl a küzdelem,
Sorsa örökös kudarc és diadal.
3.
Sorsa örökös kudarc és diadal,
Pólusok húrján feszülő erő.
Veszteseknek nyomtalan temető,
Győzteseknek utód, s díszes ravatal.
Porból összegyúrt látomásaival,
Tudatára eszmél az ébredő
Ember, ki mindenek fölébe nő,
S vélt igazságáról ódákat szaval.
Békére buzdít majd háborút szít,
Mellében nyíllal mégis arra vágyik,
Hogy Ámor feszítse azt az íjt,
És szerelmével öljön az a másik.
Mert gyarló énje hű társára vár,
Csak úgy nyugszik ha otthonra talál.
4.
Csak úgy nyugszik ha otthonra talál,
Vonzza a világ legszentebb mágnese,
(Lepkéjét hívó nyíló rózsa kelyhe)
Melyben szíve legszebben kalapál.
Teste csordultig töltött szamovár,
Kéj édes csuprába hull forró cseppje,
Majd évek unalmán lehűl szerelme,
S zamatát csupán emlékezi már.
De jövője magját mélyre vetette,
Megnyújtva korát egy szépséges eszme,
Hogy rügyes tavaszra gyümölcsös nyár
Dagad, s bár hasadó gátján sír, kel fel
A csoda, fájdalmán túl nő az ember.
Céljaiban végtelen a határ.
5.
Céljaiban végtelen a határ,
Halhatatlanságát mítosza fedi,
Megváltást remél, hiszi hogy bűnei
Eltűnnek, s lelke Nirvánába száll.
Már gyermek fejjel tervet fabrikál,
Fakockák halmából torony nőne ki,
Ahogyan apja mutatta őneki.
Így ékesebb lesz a valódinál.
Ősök tudása rakódik egyre-
Másra, de megesik, - ez is kevés.
Jó ötletekben is bújhat tévedés,
Vagy suta kéz mely kockáit leverte.
Kezdi hát előröl, jöjjön bármi baj,
Állhat előtte meredek sziklafal.
6.
Állhat előtte meredek sziklafal,
Hős Hannibálként áttör mindenen.
Vízió hajtja, végső győzelem,
Kíséri, hegyeket rengető robaj.
Fakasztott forrásán siklik mint a hal,
Kit vad folyam hívogat szüntelen,
Hogy végül óceán ura legyen.
Kezében vöröslő korallból jogar.
Hatalmát őrzi, védi bármi áron,
Arra készül hogy bárkit leigázzon,
De minden gazság elbukik egyszer…
Nem bír az éhes, rongyos sereggel.
Tenger becsvágya elillan hamar,
Miközben húsába ordas falka mar.
7.
Miközben húsába ordas falka mar,
S dögevők várják jut-e maradék,
Nem érti, sorsán mit mulat a nép,
Melyet a bukó nap vérfoltja takar.
Éjbe fúl a fény, csitul a szörnyű zaj,
Lassan rádöbben - közel már a vég.
Farkas törvények máglyáján elég,
Forró hamuján fél méter hűs talaj.
Az univerzum alkotta meg őt,
Az örök vesztest és folyton nyerőt.
Röppenő világa hosszát kimérte,
Hol ifjú dagályt rendre vén apály
Követ. Mégis a szent sóhajhoz érve,
Utódjaiban újra talpra áll!
8.
Utódjaiban újra talpra áll,
Beleszürkül bonyolult rendszerekbe,
Szabadság darvak húznak el felette,
Míg ő királyok földjein kapál.
Nyugalmát őrködi országhatár,
Vallások sugallják miként szeresse
Istent, hogy ne nyomja vállát keresztje,
Erkölcsét ne mossa bűzös mocsár.
Hitvilágában is dúl a bősz csata,
Tündérszárny csapkod, dobban ördögpata,
Álmán szőtt kötelét kétfelé húzza
Mennyek és poklok angyalserege,
S mind rikoltozza: -Hozzánk gyere be!
Kétségek gyötrik, nagy döntések súlya.
9.
Kétségek gyötrik, nagy döntések súlya
Alatt gerince húrja megremeg.
Becsületén nyomasztó csúnya heg,
Mit fel-fel tép mielőtt begyógyulna.
Tévedésein százszor is okulva,
Tisztítótűz parazsán hempereg,
Bízva hogy majdan lelke mennybe megy
S nem az ijesztően sötét pokolba.
Összefonódik valóság és képzet,
Megoldani a tehetetlenséget,
Ezért megkövült dogmáit átgyúrja.
Látni is próbál nem csak nézni,
Kusza világát lassan megérti:
Hibáin keresztül visz tovább útja.
10.
Hibáin keresztül visz tovább útja,
Már nem készül tökéletességre,
A jó szándék megfelelő mérce,
Ha fürdeti őt remények azúrja.
Emlékek hajóján evez a múltba,
Még zavarja számos ballépése,
De erőt merít, felnéz az égre,
Félelmét, feledés tavába dobva.
Elfogad másságot, sokszínűséget,
Mely rút bélyegként milliókat éget.
És ahol gyűlölet szikrája pattan,
Ott terem csitítani fortyogó
Dühöt, bár tudja: falra hányt borsó,
Békét keresni szüntelen viharban.
11.
Békét keresni szüntelen viharban,
Begyógyítani gennyes sebeket,
Újrakötözni amit nem lehet,
Amin nem segíthet gyógyító balzsam.
Koszos, fáradt felhők lógnak szakadtan,
Halk sírásuk ónos esőt perget,
Süvöltő szél fúj hátukra nyerget,
Felajzott villámok ostora csattan.
Új vidékekre hajtja a háborút,
Derűs hajnalokra zúdít vad borút,
Népek civódnak ősök jussáról,
Míg nyomorgóikat magukra hagyják…
És a harctéren elveszett igazság,
Viszályok hullámain bukdácsol.
12.
Viszályok hullámain bukdácsol
A szent igazság janus arcú képe!
Mégis, tömegek pusztulnak el érte,
Pedig bölcsője krisztusi jászol.
Tanulni kéne Jézus szavából,
A megbocsájtás a nagyok erénye.
Ha nem tesszük meg, öldöklés a vége,
Zokogó árvák, s özvegyi fátyol…
De mit tehet itt a sodródó elme,
Ősi törvények rabja és kegyeltje,
Akit pólusok mágnese gátol
Élhetőbb létben? - Szétnéz az égen,
És zord sarki fény bűvöletében,
Álmokat gyúr csillaga porából.
13.
Álmokat gyúr csillaga porából,
Ahol mindenki jó, s minden kellemes,
A bőségszaru csordultig telve lesz.
Örök tavaszra szivárványt mázol.
Így látná nyáját föntről a pásztor,
Áldásos öröme malaszttal teljes,
A férfi és nő hűségben szerelmes,
Gyermeknép dalol, tűz körül táncol...
Boldog képei hamar véget érnek,
Felverik álmából az ellentétek.
Ébresztőt súgnak: - Kín nélkül nincs öröm!
Évezredek óta érzed bőrödön…
Ám fülére ér a puha paplan,
Amíg él hiszi, hogy halhatatlan.
14.
Amíg él hiszi, hogy halhatatlan,
És valóban így van, nyílik a titok.
Sorra ütköznek fénylő galaxisok,
Majd újra gyúlnak ezer szép napban.
Éledő bolygók suhannak halkan,
Zöldellő héjukon ózonkék burok,
Virágzó mezőin friss szellő susog,
Rügybontó csókja a legszebb dallam.
A pusztulást mindig újulás követ,
Szerelmi csalódást múló gyűlölet,
S bár emlékeink szépsége megmarad,
Kudarcok sebe, gyógyultan is fáj.
El kell fogadnunk, világunk így halad,
A jó és a rossz kézen fogva jár.
Mester szonett
A jó és a rossz kézen fogva jár,
Frigyükön sarjad ezernyi földi faj,
Sorsa örökös kudarc és diadal,
Csak úgy nyugszik ha otthonra talál.
Céljaiban végtelen a határ,
Állhat előtte meredek sziklafal,
Miközben húsába ordas falka mar,
Utódjaiban újra talpra áll!
Kétségek gyötrik, nagy döntések súlya.
Hibáin keresztül visz tovább útja,
Békét keresni szüntelen viharban.
Viszályok hullámain bukdácsol,
Álmokat gyúr csillaga porából,
És amíg él hiszi, hogy halhatatlan…