Lírai költemény
Írta: iytop Dátum: Június 22 2015 05:13:46
H
A napnyugtában, túl a dombon,
pirosan verődik vissza az alkonyat,
apróra összetört szilánkként ragyog
a tó felszínén játszadozva - vöröset csillogtat -.
Teljes hír
A napnyugtában, túl a dombon,
pirosan verődik vissza az alkonyat,
apróra összetört szilánkként ragyog
a tó felszínén játszadozva - vöröset csillogtat -.
De a zavaros hullámok beássák,
a fűzfa alá sodorják,
már alig reszket a tó vize,
jól kivehető a narancshéjas tükör más.
Jóval lejjebb, koszorúja,
a sötét bozótok alján,
már ott csillog a félhold,
mintegy mecsetnek torony- csúcs fokán.
Mintha minden festve lenne,
az árnyék a tó partjára fekszik,
a nádas elszigetelt világától,
- egy középkori fenségesség jeleskedik -.
Várta, hogy a birodalma az éjben helyet foglaljon,
és a reggelben a legfényesebb legyen,
hogy a mélységből
a tó vizén is uralkodjon.
Mint egy úszó virágoskert,
fákkal, madarakkal együtt,
virágokkal, melyekkel a Napba nevettünk,
az éj a Hold alatt reszketett,
míg Szerelmemet vártam,
hogy érezhessük érintéseinket.