A tetőablak hó leplet kapott,
hogy gyors dér fagyott ferde síkjába.
Ma nem ragyogtak ránk a csillagok,
sötét homályba tűnt a színskála.
A messzeség, a végtelen mennybolt
és távlatot leső sóvár szemem
között, mint hópihe-fal, más nem volt,
mégis bezárt ez ólmos éjjelen.
Vergődtünk álmatlan, s szakadatlan
frontok jöttek és mentek odakinn,
és gyötrődtünk hitünkbe szakadtan
a csalfa sors kényének okain.
Pihe puha hó lepi a várost
szendén, ártatlan, mint a sors keze,
s tán mindkettőnk szívének halált hoz
acélkemény kristályszerkezete.