Tényleg senkik és semmik vagyunk?
Szélt kiált szánk, törékeny szavunk
elvész a siket hangözönben,
rádióhullám verte ködben…
Erőszak árad, fullaszt, öl meg,
cunamiként marja a földet,
befogja szemünk, fülbe harsog,
a pőre mocsoknak fúj marsot,
s való világként elhazudja
sok elvakított, mohó fruska
magát áruló álmait.
A művész dolga kifejezni.
A senki helyett senki lenni;
az Ember gondjaiba látva
adni reményt, hitet a másra.
Töprengjen! Legyen késztetése
felmagzó gondolat-vetésre!
A monitor nem gondolkodtat.
Éld a mát! Élvezz! Rút a holnap!
– fújja, s riadtan vár a költő,
nem telik el pár emberöltő,
s lesz így szépség, új gondolat…?