én még nem, de kapva kapja a Föld,
tenger színén olvadó jég-göröngy
úszik hullám-hulla mély csendjében,
kalász fejét csépelve jegével,
hangosabban, mint sarki kocsmában,
nem mondom, ha hagyom, egy kicsit sem
égek tőle vörös-barna fejjel,
de a Glóbusz itt-ott lánggal nyargal,
ötven fokra mért ájult árnyékban,
vagy ahol rá sosem számíthattál,
vigasztalódsz, elvégre tart a nyár,
nyíltan, sőt égből pottyant meseként,
milliárd nyíl bőrödön, mely nem vért,
verslábakra fájó sortüzet mér,
mézes-mázos méreggel a végén,
s úgy múlsz el, mint kiszáradt törzsű vén,
fél múltú fa, őserdő-televény
távfutóvá téve embereit,
ki szeretné szívni még nedveit
bolygónknak, ha itt még az élet szól,
messze jutva ilyen- olyan okból,
mintha nálunk nem szúrna úgy a nap,
ám itt is sakálok ordítanak:
KIFELÉ ! - hirdeti giga-tábla,
foszlánnyá olvad a szegény sátra,
feledtetnek maradék-emberit,
ellenük nem valók a légkondik,
vess magadra, elkésett a markod,
tüdőd régen levegőért kapkod,
pedig egykor ágyad megosztottad,
ha most teszed, neked hely nem marad,
sugárnyaláb blokkol hűs légkondit,
pedig a gazdag örökség hódít,
mind elhallgat kék medencék szélén,
új paloták örökszép erkélyén,
lélekforrást melegít fel az ár,
oda minden térkép, örök határ,
útjelzőkre bozóttűz füstje száll,
mezsgyéd eltűnt, föld hűbérúrnak jár,
hited aszalt szilvaként elsorvad,
reményt öl a szó- s valódi maszlag,
űrhajó sincs, mely fürgén röpülne
veled élhető bolygót keresve,
hármas metró peronján szorongsz csak,
bizony lőttek a csatlakozásnak,
itt maradtál kábultan örökre,
jobb esetben műszer árnya testre,
vöröskereszt hajol még szívedre,
kincsként vigyázz hát a gyógyszeredre
naptűz ellen – önmagadat mentve!