Ki folyópartján áll, s nézi a rohanó vizet,
homályos tekintete a múlt keservét tükrözi,
hullámok néma románca a parton egybeolvad,
apró kavicsok csókját magával viszi.
Csak nézem, jön és megy, akár a gondolat,
mi néha tiszta, néha zavaros és rohan,
visz magával, erős karjába emel,
elveszik benne minden, és a semmi nem felel.
Hová tűnt a fény, s hová a ragyogás,
eltűnt a Nap fátyolos szemében,
szellő fútta idegen hangok szolnak,
és fűzfa hangja ad hangot egy gyászos zenének.
Hagy legyek csak egy csepp köztetek,
élő igazi permet a hajnal leheletében,
holdsugár gyémánt játéka legyek,
hogy hírt se halljanak felőlem.
Csak a part vénül, te új vagy,
de arcod ugyan az, ha nézem,
ugyan azt látom, mint régen, ha cseppen is
valami, az nem könny, csak a szívem vérzett.
Ki folyóparton áll, s nézi a rohanó vizet,
homályos tekintete a múlt keservét tükrözi,
egy szál virágon a búcsú csókja pihen,
ölébe kapja, és magával viszi.