Már fogy a kedve vénülő tüdőmnek,
már nehezebben járja levegő,
rossz lábaim is lassan földbe nőnek,
és elállja az utamat a kő,
de ritmust döngök ernyedő erőmnek,
még húsnak, csontnak parancsol a fő,
bár sejtjeim már ritkán kergetőznek,
s a hunyó is csak késve jön elő.
Ám van, aminek mindig kedve támad,
rég foglyom vagy, de bóklászok utánad,
a vágyakozás messzire szalad,
s ha néha meglelem a klott gatyámat,
még fölporzom a földutat utánad,
hogy gödreiben megtaláljalak.