A létezésben már nem várok rád
szétfoszlottak a hamis csodák,
csak futó álmok nyitogatják
esendő szívemnek kapuját.
Az úton többé már nem lépsz elém,
mint ki messzi földről hazatér.
Mosolyod titkokat nem ígér,
szemedből sem int felém remény.
Csak őrült álmaimban vezet út
örvénylő, süket csendemen túl,
hol még hallom bársony hangodat.
Hiába áll közénk a vérző alkonyat,
tűzeső is rám hiába szakad,
sebzett álom űz, hogy megtaláljalak.