E puszta földbe régen,
mint gyom kapaszkodott meg;
finom növény a végek
gyepűin elnyomott lett.
Csodákra várt e nemzet,
ez élhetetlen, kényes,
nem összefogni termett,
vad, hetyke, szenvedélyes.
De ráfizetve jórészt,
keresztutakhoz érve,
sosem tanult a jónép,
sosem hajolt az érvre.
Történelembe hány mű,
és hány poéta írta:
- Vigyázz! – s csapott a ménkű,
és elfogyott a tinta.
Már nincsenek csodák sem,
már csak a vers, a kép szép,
már nem segít az ámen,
már fő urunk a kétség.
Nemcsak kezünknek ujja,
szavazni láb is képes…
Mi lesz velünk, ha újra
kitántorog sok éhes…?
(anakreóni 7-es.
*Nil admirari = semmin se csodálkozz)