Énekelve jöttem álmodozó szemed felé
egy ölnyi virággal. Asztalodon volt
a kertek, sétányok gyönyörű illata,
mint ott a falun, egy menyasszony a pápaságban.
Virágok, amik a víz színén lebegnek, hulló virágok,
vagy a hegyi virágok, mint valami szigorú sziklák
keverednek az édes éghajlatban,
és nőnek az üvegágyásban az ég alatt.
De te kinevetted közönséges gesztusomat,
szeplőtlen lobogó lángomat,
kérdőjel alá tette a költőt,
s szétszórtad virágaimat a szobádban.
Akkor megbosszultam a virágokat, félő ellenségük lettem,
felgyújtottam, mint Rómát, tűzpiros rózsákkal,
és most járkálok szétrombolva a hektárnyi lángok,
aromák között, míg tönkre nem teszem őket.
Éveimben kertek nélkül sétálsz,
szépen kifosztod a daktilus emlékét,
bár a rózsák tüskéitől véres a tenyerem,
mert utamba kerültek, s én kihasználtam őket.