Izzasztó magányos az éjjel,
Az ember néha leszámol az ésszel.
Tiszta a szíve, de puszta az ágya,
dús ölelésre vágyna, hiába.
Vágyna a szépre, vágyna a jóra,
asszonyi kézre, simogatóra.
Kínjától szabadulni szeretne.
Így többé ne jöjjön az este!
Már tizenegyet kondul az óra,
pillantást vet a Szent Monitorra.
A browser képernyője kitárva,
ablak nyílik a gépi világra.
Annyi magányos nő szeretetlen...
Társra találni nem lehetetlen!
Egy éve regisztrált a randivonalra,
a net chat csábítón hívogatja.
Vágj bele bátran! - mondja magának -,
tárd ki a szíved, oszlik a bánat!
Hát írja, csak írja, ki ő, mire vágyik,
hátha profilja egy nőt odacsábít.
A túlvégén a bájt-zuhatagnak
szintén nyitva egy árva kis ablak.
Ám ez az ablak lassan tárul,
egy nő a szövegre zavartan bámul.
Kicsit csúnyácska és öregecske,
de ujjai végén táncol a lelke.
Polkát táncol a billentyűkön,
hátha a pára csalt csak a tükrön?
Ő fiatal még, kész szerelemre!
És ha leendő társa kereste?
Visszariadna, de újra meg újra
csak nekilódul a táncnak az ujja,
Pattog a labda-szöveg oda-vissza,
éled az érzés, pattan a szikra.
Olvas a férfi, néz leigázva:
nőiesen lágy szó, puha párna.
Túl síma így ez! - a férfi bekattan,
rusnya gyanú rak fészket az agyban.
A profillapján csak egy fantom az arca,
(szégyenlős-e, vagy csalt a ribanca?)
Durva a kétely: hátha nem is nő,
csak homokozna a semmirekellő?
Vagy ha a szomszéd ostoba kölyke
szórakozik, hogy szemberöhögje?
Meglehet az, hogy újra becsaptak,
te meg baromarc a saját neved adtad!
Gonoszul lök még egyet a hintán,
kurtán-furcsám elköszön aztán.
Ébred a nő: nem mozdul az ablak,
magva szakadt a drága szavaknak.
A képre meredve a könnye kicsordul,
vár kicsikét még, végre lekapcsol.
A férfi meg ott ül. Néz a sötétbe,
visszazuhanva magánya ölébe.
Görcsben a szíve, mert tehetetlen.
Sírna, ha bírna - de Férfi a lelkem.