Arcát elmosták tisztító esők,
elhordta minden órák pendülése.
Ha néhanapján újra nézem őt,
nem borzongatnak finom rezdülések.
Félholdba árnyalt arcívét látva,
szívdobogva nem gyönyörködöm többé.
Egóján a meghittség morzsája
is, régen, játszva tömörödött röggé.
Tépett vágyak pókhálófonalán
gubózta bábbá viruló szerelmem,
s az odaadás hullámvonalán
mindent elvett, amit kiérdemeltem.
Csalás-nagymester, pókhálók ura,
hétköznapi, fortélyos Macchiavelli!
Tán nem én voltam szívedhez suta...
Hisz azóta se bírsz egyet szeretni...!