Koccanunk, mint a pohár a pohárnak,
de botlásomból kisegít a lábad,
a mai nap a tegnapit beérte,
s még nem lassul az iramodás lépte.
Öreg szívemmel téged elvigyázlak,
a tíz is négyzetgyöke még a száznak,
az est is úgy készül az ébredésre,
hogy reggelünket nincs aki lekésse.
A semmi lassan lép ki az egészből,
az ég azúrja önmagába kékül,
és nincs párja a mezei virágnak,
a fa nem zöldell levelei nélkül,
a pohár társra lel a csöndüléstől,
és hétköznapok nélkül nincs vasárnap.