Él ma is, holnap is, lesz virulása,
míg csak a vén kövek állnak időt.
Friss tavasz-illatu nap-pirulásra
ezre muskátlinak újra kinőtt.
Zengi az élet a ferde kis utcák,
méla sikátorok zsúrja közül:
Élni! Remélni! Megélni a múltját,
tódul a nép ide, múltnak örül.
Földi vagy égi a kőbe bevésett
isten, aki letekintve figyel
tér közepén, vagy a templomi résben,
ártani képtelen, ám irigyel.
Múlnak az életek, áll ma a márvány,
régi dicső korok bronza kopik.
Lám, csak a szép marad – rögben a zárvány –
őrizni érdemes, századokig.
Hol van a nagy csata, konzulok, isten?
Annalesek sora őrzi nevük,
s tetteik általad; krónika ismer,
Líviusz, új teret adva nekünk,
mert az igaz lehet éktelen, olcsó,
s bár az erény sohasem hazudik,
így lehet ám a meséd bizony olykor
mint öreg obsitos, még hazug is…