A hangsebesen futó évek
a meteoritokként becsapódó,
a lelket rezdítő emlékekre
egyre durvább vásznat borítanak.
Vakbuzgón, hangyaszorgalommal teszik,
hízelegnek, hogy megnyugodjunk
simogatnak, hogy feledjünk,
mintha ez lenne a földi dolgok logikája.
Pedig csupán a létösztön,
a faj védelmének dicshimnusza manipulál:
mindegy hogyan, de élned kell!
Szirének sipító dalaként
pulzusunkkal veri félre a harangokat.
Aki viszont sejti-tapintja a csillagközi Végtelent,
aki a hirtelen eltűnt Támaszt keresi,
aki Űrt vesztett, kit Közegéből kiszakítottak,
kinek szeme láttára egy Világ dőlt össze,
az vérszínben látja a hajnalokat,
s az Univerzum jeleire figyel.
A test, a lélek, a lét és elmúlás,
az emberiség és a Mindenség,
az imádat és a méltóság,
a rohamosan gyülemlő-múló idő
és a kozmoszi örökkévalóság
világos dimenziót kap.
Méltóságot kölcsönöz, felszabadít,
s rózsaszirommal hinti a
végső elmenetel útját.