Az ég bársony-kék színére szürkeséget festett az alkony,
A tenger hullámzó tükrében bánat festette meg arcom,
Álltam, néztem a messzeséget, éreztem a víz illatát,
Fenn, a felkelő Hold terítette millió kis csillagát.
Eltűnődtem, a túlparton vajon hány magyar lélek élhet,
Kik elmentek jobb életért, unokák gyermekek, testvérek,
Országot, szülővárost itt hagyva, aggódó, beteg anyát,
Szegénység vitte oly messzire, és itt maradt sok jó barát.
Vajon boldogan hazatérnek-e még egyszer hazájukba?
Lelkükben él-e fájón a honvágy és magyar nép himnusza?
Vagy édes anyanyelvünket, szülőhazát végleg feladja?
Ki tudja, mit hoz a sors, és más népet szolgálva maradna?
Sir anyátok, sirat a nép, kiket magukra hagytatok rég,
Egyszer megbánod, hogy elmentél, jönnél majd, ha ott lesz a vég.
Itt a hegyek, folyók, a városok, láttad, mind gyönyörű szép,
Csak emlékek lesznek,
Vagy mit nézhetsz,
Egy-két elsárgult fénykép.
Szeged.2013. Április.22