H.Gábor Erzsébet
A Múzsám csókja
Velem a Múzsám mindig itt van -
van mikor csöndes, meg se nyikkan,
s van mikor fátylas hangja lebben,
dalokat fújva egyre szebben.
Amikor szunnyad, árva csend ül,
szívemnek húrja meg se pendül,
de mikor fönt van, s csókja selymez -
lehullik minden ócska jelmez.
S hogyha az ihlet lángja lobban,
alkotni mindig kész a tollam,
s szavakba vésve rátok bízom
magamba fojtott, fájó kínom,
s miközben vágyam lágyan átfon,
betűkbe öntöm minden álmom;
alkotok! - rímem csengő-bongó,
van, hogy a versem míves rondó,
s van mikor csendes bánat fojtja -
akkor a búmat csókja oltja;
az ajka perzsel, tűz a lángja,
s repülünk messze, más világba,
ahol csak fény van, s szó a tenger -
Főnixé válik ott az ember,
s a büszke bércek égi csúcsán,
elégünk százszor én, s a Múzsám.