Szépem, emlékszel még az első esőre, s arra hogy hogyan esett?
A cseppekben ezernyi csillagot ébresztett fel a villám,
a fák egyenes álltak, képzeletben úsztak,
míg az élet himnuszát susogta a láthatár, ó be gyönyörű szózat!
Minden zöld volt, és nedves, mint egy vizenyős rengeteg,
hallottuk jól az ég ajtaját becsukódni, majd hosszan kinyílni,
ahogyan ropogott, recsegett,
és mi is, mint a fák, lábainkon álltunk,
s te akkor ott azt suttogtad a fülebe: Soha nem fogunk meghalni.
Körülöttünk egyre csak nőtt a növényzet,
mintha jeleztek volna nekünk,
s mint valami beteljesületlen kezek,
kik arra buzdítanak, igyekeztek vezérelni minket az élet felé,
de reménytelen volt az igyekezetük,
mert ezek a kezek elernyedve szétestek.