Eugenie Marlitt: Grauer Himmel
Die Sonne will nicht kommen,
Die Blumen so traurig sind.
»Sie hat Euch alle vergessen«,
Spricht höhnisch der kalte Wind.
Ein Schlüssel von blankem Golde
Ist heller Sonnenschein,
Der öffnet die Blumenherzen
Und stiehlt sich leise hinein.
Nun hat er sie treulos verlassen,
Die Blumen weinen allein.
Muß immer Lieben und Täuschen
So eng denn verbunden sein?
(Szürke égbolt
A Nap nem akar jönni,/a virágok ezért szomorúak./”Ő Magukat teljesen elfelejti”/szólt gúnyosan a hideg szél.//
Egy kulcs ragyogó aranyból/van erős napsütésben,/az nyitja a virágszívet/és lopakodik halkan bele.//
Aztán ő őket hűtlenül elhagyja,/a virágok sírnak egyedül./Kellenek mindig szerelmek és megcsalások/valóban mivel szoros szövetségben egyesítve van?)
Eugenie Marlitt: Szürke égbolt
A Nap oly gyakran elkésik,
búsul sok virág ezért.
„Önökre már nem emlékszik”
kajánul így szól a szél.
Kulcsát tűz fényű arannyal
borítja a napsugár,
azzal nyit be lopva halkan
virágszívekbe a nyár.
Aztán mind' hűtlen elhagyja,
könnyek közt maradnak ők.
Valóban szeretnek, s csalnak
a szoros egységben levők?