Pusztul a fehér bárány,
mert faragott bálványokat imádsz,
és szívedbe fogadod a romlást,
elkorhadt virágait szagolgatod.
Savószemű tekintetedben bárgyú emlékek,
burokba zárt fajansz-világ.
Ne emeld piedesztálra a látomásaid!
Megragadt kínban, csatakos verítékben
tollak, gyűrt arcok néma szájakkal,
csak vágynak az igaz szóra.
Idejét múlt szerelem-oldás,
dadogva feleselgető dundi angyal,
fürtjeiben, száradt pillangók
örök repülésbe zárva-pihennek.
Csak a holdfény olyan árva;
melengetne ölében ezernyi csillagot,
fittyet hányva szélnek, felhőknek.
Az ég kapuja szélesre tárva
egy szerény kisdednek, kit szenvedni itt hagyott
a Nagyúr. Mennydörgésben szomorú a szerelem,
s a figyelem elapad. Kisírt szemek merednek,
éget száraz kín, forgolódhatsz álmatlanul...