Te tudtad, hogy a csendnek, mily sok ál-arca van?
Emlékszem. Egy régi éjen, felriasztott a zordon csend.
Fejemre húzott takaróm alatt, szinte féltem a csöndet.
Sokatmondó a csend, mikor hirtelen megakad a szó.
De mily bántó a tétlen csend, ha már túl hosszúra nyúlt,
s nem tudni már, hogyan folytatódjon a rég elakadt szó.
Mily édes, hűvös félhomályban, feszült csendben várni,
mikor mondja ki kedvesünk, a rég várt boldogító igent.
De az elnyújtott csend bánt, fojtogat, akár odalökött bók.
Lehet izgatóan vágyódó, mint első szerelmi vallomás,
Olykor szemérmesen simogat, mint augusztus délután.
S érzed, nem volna szabadna elengedni e csendet tán.
Mily tikkasztó, mily édes, az első romantikus légy-ott után,
mikor a titokzatos buja csend, szinte átcsordul a némaságon.
De e zajos, zűrzavaros világban, oly nehéz csendet hallgatni.
Van úgy, hogy játékosan simogat, megnyugtat a néma hanghatás.
Máskor ólomlábakon cammogó, akár megfáradt vén aggastyán.
De mindközül legrosszabb tán, ha túl soká tart e néma vallomás.