Taníts meg, hogy mit tegyek először,
mit és milyen szavakkal mondjam el
mindenkinek, hogy milyen kék az ég a szemedben,
és milyen világtól fényes.
Gyönyörű mosolyod a szádon a Nap...
de sokan nem fogják tudni
a minden múló pillanatból, hogy hogyan
tarthatná létezésünket egybe a végtelen.
Szeretve egymást nem fogjuk tudni soha,
hogy a hangunkban annyi éneket énekelek,
mikor szavakat mondasz, melyek bárki ajkán
maradnak, mint egyszerű szavak.
Taníts meg, mivel és hogyan kezdjem,
hogy hogyan mondjam el ennek a világnak,
hogy mennyire kedvellek, mert gyötrelemmel,
szenvedéssel születtél e világra...
igen, téged, jelenbeli örömömet.
Talán Ő soha nem fogja tudni,
hogy virágban született, és a vízfolyás vitte el,
hogy a végtelen szürke földből
eljön hozzám - ide, egészen közel -.
És ezért, mert egyszer Mi is meghalunk,
gondolkozz: kár lenne, hogy meghaljon
a bennünket átfogott annyi sok Tavasz,
szívünkben annyi szeretettel.
Épp ezért mondd: hogyan kezdjem, nevezetesen,
és én akkor leírok mindent szóról szóra,
úgy ahogy az aki megveti a temetőt...
szeressük mi egymást örökre, e világi módra.