Jaj, a mostani idő szépsége
miért nincs megadatva, hogy ketten élvezzük,
hogy lábaink alatt érezhessük az agyagot, a nehéz élet füvét...
ahogyan a a szívem sóhajt, mióta téged nem látott?
Gyűrűként akarom ujjainkon a napokat,
kék szemedben a kék látóhatárt nézném,
miközben a szeretet csak nőne, ahogyan kertünk öreg fáinak gyökerei,
és bocsáss meg úgy, ahogyan én is megbocsátok,
hasonlóképpen az én hibám, hogy jobban szerettelek,
miképpen én azt neked mondtam.