Elfáradt rőt levél aludni tér,
Hintázva hull alá, közel a tél,
Andalgó táncában a múlt pereg,
Emlékké olvadva, elszendereg.
Vánkosa, hűs szürke végállomás,
Dunnája szikrázó éji varázs,
Csillanó-rebbenő égi szemek,
Őrködnek reszketve, álma felett.
Hűs szürke kő között a kis levél,
Bágyadtan hófehér virágra néz,
Illata élesen a lelkéhez ér,
Cseppenő viasz, vigaszt ígér.
Sóhaját felkapja az őszi szél,
Suttogva teríti a kert köré,
Könnyeit áldozva adja az Égnek,
Békésen nyugszik, ez jár cserébe.