H.Gábor Erzsébet
Apámról másképp
Az apám a zenét nem tanulta,
vérében volt az, ott lapult,
énekelt, dúdolt, míg gyalult,
az ábécét végig sose tudta.
Viszont a kottát, azt, úgy ismerte,
akár egy értő muzsikus,
hiába volt ő laikus,
ha hangszerét olykor elővette,
nem játszott sohasem erőltetve.
A hang, mint lenge szél szaladt,
a lombos kerti fák alatt,
s húgommal hallgattuk mit se sejtve.
Ki tudta akkor azt, hogy nagybeteg?
Gyógyíthatatlan! - szólt anyám,
azon a szörnyű éjszakán,
hisz volt időnk beszélni rengeteg.
Üvegek hevertek szerte-széjjel,
ivott, és zenélt óraszám -
nyílt volna egyszer szóra szám!
Szenvedtünk, zokogtunk, oly sok éjjel.
Eljött a reggel, és kedves szóval
ébresztett minket boldogan
fél hétkor - mindig pontosan,
tetézve édes apai csókkal.
Aztán, úgy dél körül megint játszott,
s nyelte a rossz bort szomjasan,
mint kinek három torka van -
a zenében soha nem hibázott.
Ez lett a veszte! - anyám ezt tudta,
azt mondta: így is jó apa,
s mindenhogy szép az ő dala!
Szégyellte máshol, és elhazudta.
Hiányzik mégis! Érte sír a húr,
sarokban áll a hangszere,
a szoba csönddel van tele,
s angyali áldást hint ránk - józanul!