Ó, mily régen csúszok
hallgatva, a folyón lefelé
siklok fekete fából faragott
könnyű bárkámmal... életem lelke.
Mellettem hever egy nádsíp,
és a gyenge szél,
alig, alig lélegzik...
átszelni vele minden, olyan szép.
Bor is van, könnyebb lesz az éj,
a múlt sötétsége szétterül,
mint a tavirózsák árnya
a selymes part mentén.
Kincs nekem ez a bárka,
álom, mely a révnél jár,
milyen édes a bor,
és a nádsíp smaragdzöldje csillog rám.
Csókolj meg! A földet
az éggel takarom,
rajtad keresztül,
én is örök leszek, egy kisebb hatalom.