Fújdogált az esti szél,
érkezett a mély sötét,
kint voltam a hűs tónál,
Temetőhöz... csak ennyi már.
Gondolkodva mentem én,
a léptem az ősz rejtekén,
bandukoltam resten,
majd viharként futni kezdtem.
Hátam mögött levelek hulltak,
rozsdájuk kísérte a múltat,
vad gátat raktak ím elém,
vihart suttogott a szél...
De egyszer csak megálltam,
talán erre már jártam?
hová, mily úton menjek?
Világ,végtelent tereljek?
Az útkereszteződésben állva,
gondolattól megtépázva,
aranyhanggal egy lány kacagott,
rögtön meg is babonázott.
Más világi útról soha többet,
mi bút hozott és könnyet,
arról hallani sem akarok,
a kacagás felé szaladok.