Gondolatok a Reményrõl
Írta: suni123 Dátum: Március 02 2008 07:41:43
Csend van... És én magam vagyok egészen,
A szívem úgy dobog, lüktet a vérem,
H
Teljes hír
Olvasom: "Nincsen remény, nincsen remény":
Egy borongós Vörösmarty költemény.
Egy másik sor: "Az ember fáj a földnek",
Mint a nehéz bérc a lesújtott kõnek.
Félve, rettegve bámulok a világra...
De hiszen, "a Remény hal meg utoljára".
Apró hangya hatalmas követ cipel,
Oly súlyos a teher, nem is bírja el!
Az ember gondja is ennyire nehéz,
Nincs ki elbírja, mindenki elvész.
Félve, rettegve bámulok a világra...
De hiszen, "a Remény hal meg utoljára".
Itt egy pénz csalás, ott egy bomba robban,
A borzalom ömlik a híradóban.
Politika kígyói marakodnak,
Majd egymás ellen harcolnak, harcolnak...
Félve, rettegve bámulok a világra...
De hiszen, "a Remény hal meg utoljára".
Testvériség, békesség, szeretet, hit!
Eltûntetek! De régen voltatok itt!
Nincsen már semmi érték a földtekén,
Csak az ember van! A gonosz, önzõ lény...
Félve, rettegve bámulok a világra...
De hiszen, "a Remény hal meg utoljára".
Csend van... És én magam vagyok egészen,
A szívem úgy dobog, lüktet a vérem,
Testem remeg, gondolataim járnak:
Nincs ok, nincs jelen, nincs cél, csak a Bánat!
És már reszketve bámulom a világot...
A Remény meghalt, engem pedig itt hagyott?!
Mert a Remény meghalt. Vagy netán él még?
Nem lehet olyan szív, melyben még e tûz ég!
Mert hiányzik a világból a szikra,
Amely a Reményt meggyújtani tudja.
Most már kétkedve bámulok a világra...
Talán nem a Remény hal meg utoljára?
Kérlek, Uram, tekints le világodra
Az eltorzult, csúf hasonmásodra!
Pillants még bele könyörgõ lelkembe,
Tégy egy haldokló lángot szívembe,
Hogy reménykedve bámulhassak a világra!
Add, hogy remélhessek, még egyszer, utoljára!