Én úgy véltem, hogy az a ház babát rejt,
bár bölcső nem ringott, sírás se volt;
a férj, mint kisegér, osonva járt-kelt,
s a jó feleség altatódalt dúdolt;
csupán egy pillantás a nő arcára,
s csak erre gondolhattam, semmi másra.
Ő egy édesanya, mondtam magamban,
s hogy az, egészen biztosra vettem.
A fogason egy picinyke kalapka,
s egy cipőcske megerősített ebben;
és azt súgta felém a férj szakálla,
„Megrángatott két kis kéz, bizonyára.”
Felöltőzsebből képeskönyv került ki,
és kiskutya csaholt a póráz láttán;
a feleség lágy mosollyal elküldi
sétálni őket – ó, bűbájos látvány!
Nincs más, ami ilyet eredményezne,
csak egy baba, tudom, ki benn rejtezhet.
Egy percig még maradtam, de már semmit
nem láttam – hallottam, mégis igaz;
cipőcske, könyv, ami a földön fekszik,
és a fényes arc – mi mást jelent az?
No és a férj, aki egérként lapít?
Bizony, bizony, hogy egy kisbaba van itt!