Volt tűz, volt jég,
Volt lenn és fenn.
Zord-tompán kongott az ég,
Mikor harcra hívta őt az elíziumi menny.
És harcolt. Ki ártó szívvel mérgezett:
Mind porba hullott,
Mind porrá lett.
Küzdeni sötétet, űzni árnyékot,
Porból porrá - ez volt ő, ezért létezett,
Ezért forgott az elíziumi acél,
Ezért gyúlt szikrája, ezért lélegzett:
Tisztítani, míg karja erős, míg szíve él.
Túl halálon, túl bánaton,
Túl ontott véren és könnyeken,
Túl az elesettekre húzott néma hanton:
Por volt ő, s többé nem könyörtelen.
Szeretni tanult múlttalan,
Mosolyogni csepp derű által;
Vad szív vad burkán viselt oly ártatlan
Második kabáttal.
Aztán már nem harcolt. Duzzadt a csönd, halkult a szívverés,
Hasadt a sötét és porban pihent az elíziumi acél.
Elfújta őt a feledés,
Mint csata után port a szél.
Hó fútt lángokat, tűz olvasztott jeget,
Volt fenn, volt lenn.
Egy utolsó könny, egy utolsó égveled,
Majd hazahívta őt az elíziumi menny.